Karamella...

A nap, amikor boldognak kellett volna lennünk...

A sötétben ülve a másnapra gondolok. Arra, hogy megpróbálok úgy is ünnepelni, hogy nem jön át. Előre kitervelem, hogy SMS-t írok, mint tavaly, mikor Valentin napra írtunk egymásnak. Nagyon boldog voltam az üzenetétől akkoriban. Nyugodt, szerelmes szívvel alszom el, az utolsó gondolataim is körülötte járnak... 

A katasztrófa után: 

Nem nevezhetném katasztrófának, mert az értelmező kéziszótár szerint a katasztrófa= 1, Nagyarányú természeti csapás, amely sok embert érint.

2, Megdöbbentő arányú szerencsétlenség, baleset, amely hirtelen következik be.

3,Kikerülhetetlen vég, végzetszerűen tragikus kifejlet, végeredmény.

Egyik kategóriába sem sorolható és a katasztrófa amúgyis túl drámai kifejezés, amelyet a gyászos hangulatom idéz elő valószínűleg. A 3. pontba bekerülhető lehetne a jelenlegi helyzet, de kikerülhető lehetett volna ez az egész, nem akarom végzetszerűnek venni ezt a mai napot. Csak annyival már el is lett volna intézve, ha megejt egy hívást, vagy felveszi a hívásaim egyikét. Nem vártam, hogy átrontson és elárasszon bármivel, habár ismerek ilyen kategóriájú hölgyeket is. 

Dühös vagyok? -> Nem

Csalódott? -> De még mennyire! 

Fun fact: Kitöltöttem pár napja egy tesztet, aminek a kiértékelésének a pontjait naponta kapom meg, arról szól, hogy min kellene változtatnom a párommal való viselkedésemmel kapcsolatban. Kicsit zavaró, hogy egy pasi ad tanácsot arról mit is kellene tennem. Jelenleg az önbizalom fázison túl vagyunk és talán igaza van néhány dologban. Mármint tudom, hogy idegesítő, mikor a legapróbb dolgokban is bizonytalan vagyok (pl.: hogy hol együnk). Én egyszerűen csak szeretem, ha más választ helyettem ilyen tekintetben, meg nem szeretek "követelni". Illetve minden kis dolgon spórolok, ha elmegyünk valahova. Nem akarom költeni a pénzét, rosszul érezném magam tőle.. Erről van szó, de hogy mondjam meg ezt neki? Nem tehetem. 

Elkalandoztam.. 

Szeretném magam fontosnak érezni. Azt hiszem ennyi. Mert ez a mai nap kettőnké, és akartam éreztetni vele, hogy fontos, hogy amióta együtt vagyunk, vele minden olyan más. Pozitív értelemben. Mindent sokkal pontosabban érzékelek, mint mással. Ha csak az ujjbegye jár fel-le a kezemen utazás közben, már az is leírhatatlan érzés. A csókjaitól megszédülök, a gyomrom is olyan furán reagál. Minden idegszálam bizsereg, ha bókol, habár ez nem gyakran fordul elő. De amikor igen, akkor nagyon is érzek mindent. Persze, a reakcióim korántsem a legtökéletesebbek, de nagyon nehezen nyilvánulok meg bárhogyan is, ha bókolnak nekem, mert nem mindennapi esemény, hölgyeim és uraim. 

Nem tudom mik a terveim ezzel a bloggal. Semmi nem vezérelt. Most is csak jönnek a szavak, de nem tudom kinek elmondani, hogy mit is érzek pontosan. Mert Ő csak panasznak venné, holott készülnie kell a dolgozataira. Nem vagyok kétségbeesve. Ezzel nyugtatom magam. Nem lehetek az, van családom, jók a jegyeim, viszonylag olvasott vagyok, de korántsem annyira amennyire szeretnék az lenni. A modorom nem az igazi, képes vagyok ittas férfiakkal is veszekedni, és azt képzelem nem úszom meg a levét annak, ha politizálok nőként. Azt tanították nekem, hogy az ajkaimat tartsam szorosan zárva, az elmém épp ezért olyan nyitott lett, hogy képes vagyok világokat felépíteni és el is pusztítani. Műveltnek nem nevezhetem magam, de írok, olvasok, rajzolok, színezek, az énektudásom  azonban pocsék, de még nem törtem üveget vele. 

Mint minden nyavalyás lány szeretem a romantikát, szar ügy. És a körülöttem lévő példák igenis jók. Majdnem mindenki a saját tündérmeséjét éli...Én max. a gonosz házisárkányt alakítom a sajátomban. Szóval ja, nem igazán egyszerű ez az egész. Elpattan valami köztünk éés akkor aztán jaj, minden élőnek, aki a közelemben tartózkodik. Bazira tűzről pattant vagyok vagy mi fene.. És a gondolataim is kicsaponganak, de ez nem baj, sok minden eszembe jut legalább az 1 éves évfordulómon, amiből maradt még kicsit több, mint 2 órám. 

Mégis ünnepelni kellene, ha már 2 éve elviselnek. Ez rekord! Általában megunnak az emberek. Nem azért, mert olyan unalmas lennék, azért, mert rosszul közvetítek és nem mutatom az érdekes oldalamat.. Pedig kellene. Mert van bennem is lehetőség. Csak egy ideje nem élek azzal, hogy bemutassam magam bárkinek is, mármint az erényeimet. Oké, nem vagyok Michelin csillagos séf, és nem vagyok a rend pedáns közvetítője, de értek a szavakhoz, a leírt szavakhoz. Értek az apró rezdülésekből, mert jó magam is ezekkel közvetítek mások felé.

Ahhoz, hogy szeressek...Szeretnék érteni. Őt beengedtem a szívembe, de minden veszekedéssel egyre jobban fájt, minél inkább beengedtem őt. Nem akarom bántani, Ő tényleg egy klassz srác olyan tudással, ami igenis kiemelkedő, és olyan megjátszott egóval, amilyet tényleg csak a filmekben látni-mintha a Keresztapát nézné az ember, pedig nem is láttam-. Szóval azt gondolom, hogy ő is törékeny, én meg törött vagyok már és megrémít a tudat, hogy talán őt is összetörtem, mert nem érdemli meg. Mert hiába morgós és hiába nehéz a természete, ő ugyanúgy érez, mint mások, hiába tagadja, hogy neki nem fájnak dolgok annyira.Igenis van egy érzékeny oldala, és az az oldal is értékes és többet akarok látni belőle, magamba szívni minél többet belőle azokra a napokra, amikor érzékenyen érint a nehéz természete. Hogy akkor fel tudjam idézni, hogy több is van benne. Hogy nem ismertem félre. Hogy tényleg szeret. Ő olyan, mint valami karamellás desszert kemény külsővel betakarva. Amire fáj ráharapni fogszabályzóval, de megéri, mert amint feltöri a külső réteget a fogad, a lágy karamella szétfolyik a szádban és ez lesz a kedvenc desszerted ezek után. Ráfüggsz és a karamellához akarsz hozzájutni, habár a csomagban benne van a kemény feltörésre váró csokimassza. Szóval ilyen ember ő. És istenem, bizony megéri várni a lágy karamellával ízesített pillanatokra. Akkor is, ha a fogszabályzóm nem bír el a kemény csokival...